A MARGITSZIGET VESZEDELME - "A ZÖLD VELENCZE"

 

A Margitsziget árvizeiről olvastam ma hajnalban, mikor erre az újságcikkre akadtam. El is határoztam, hogy ezt közreadom. Régies fogalmazása és írásmódja, tartalma is megtetszett, ezért változtatás nélkül közlöm kedves olvasóimmal. A Vasárnapi Újság érdekes cikke rávilágít arra, hogy nem csak az 1838. évben volt nagy árvíz, mely a Margitszigetet ellepte. Ez az újságcikk egy fontos adalék az Óbuda helyrajzi problémában. A Margitsziget átépítések előtti állapotát, a Duna áradásainak kiszolgáltatottságát kellőképpen igazolja, és rávilágít arra, hogy a középkorban még inkább, még súlyosabb ugyanilyen árvízgondokkal küszködhettek a margitszigeti apácák és jobbágyaik.

Vasárnapi Ujság – 18971897-08-22 / 34. szám / A Margitsziget veszedelme (képpel). Ábrányiné Katona Klementina 557. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények

"Midőn e sorokat irom, olyanféle érzés behatása alatt állok, mint a kinek kedves halottja fekszik a ravatalon. Ilyen kedves halottam nekem ez idő szerint a Margitsziget. A pár nappal ezelőtt még viruló szépségre ma már szürke hullámszemfedő borúl. Ilyen féktelennek én még nem ismertem a Dunát. Apróbb rakonczátlanságainak, - mint oly régi hive a szigetnek, a ki most töltöttem ott férjemmel együtt a tizennegyedik nyarat, - már többször voltam tanuja, mert, fájdalom, alig van esztendő, hogy legalább egyszer, de néha többször is, rá ne törne a Dunaa Margitszigetre. Ott voltam az 1892-iki árviz alkalmával is. Ekkor neveztük el «Zöld Velenczé»-nek. Ugy csónakáztunk a bársonyos gyepszőnyeg felett, zöld fák alatt s diszes épületek közt, akár csak a velenczei lagunákon. Három napot töltöttem akkor az elöntött szigeten, megbámulni azt a sajátságos természeti tüneményt, midőn a rózsák és egyéb sugárnövésü virágoknak csak illatos fejei kandikáltak ki a hullámokból, mig a pompás terebélyes fák sudarainak egy része szintén víz alatt volt. Ugy nézett ki a sziget a verőfényes szeptemberi világításban s a felhőtlen éggel vetekedő kék szinű vízárban tükröződő szines virágok és buja zöld

lombokkal, mint valami bűvös mesevilág. Nem úgy van most! Azt mondják, a jelenlegi megközelíti az 1838-iki emlékezetes árvizet a Margitszigeten, melynek magas vízállását a főherczegi kastély falába alkalmazott kőlap jelöli a belevésett nyíllal. Mindent elborított most ez a szennyes-szürke vizár, ami szépet, kecseset a finom ízlésű műkertészet alkotott. Igazán siralmas látvány volt, mint nyeli el a féktelen elem, mint valami éhes szörnyeteg, sorra, a szebbnél szebb virágos ágyakat s a híres rózsatelepet! Pedig nem volt itt hiány se jóakaratban, se munkaerőben, s a sziget tulajdonosa, József főherczeg, táviratilag utasította a felügyelőséget, hogy semmi áldozatot sem kíméljen a sziget és a vendégek érdekében. A felügyelőség dicséretére legyen mondva, hogy az a legnagyobb buzgóságot fejtette ki. Hohlfeld inspektor, mintha csak megsokszorosította volna magát, mindenütt látható volt, ahol veszély fenyegetett. Hofhauser könyvvezetőt s Ledermayer ellenőrt is csak elismerés illetheti. De mindazok közt, akik leginkább szivükön hordják a Margitszigetsorsát, senkit sem sújtott érzékenyebben ez a veszedelem, mint a botanikus világban is szép hírnévnek örvendő főkertészt, Magyar Györgyöt, aki harmincz éve gondozza, fejleszti a szigetnek az ő kezei alatt európai hírnévre emelkedett növényzetét. Mint gyermekeiért remegő jó atya szorgoskodott a növényzet megmentése körül s valóságos kétségbeeséssel hagyta abba a harczot, midőn az már hiábavalónak bizonyult. Jellemző volt egy jelenet, melynek történetesen fültanúja voltam. — Az istenért mit csinálnak, jó emberek? Hát van maguknak lelkük, így bánni ezekkel a gyönyörű növényekkel ? — szólt oda egy ízben elkeseredésében majdnem siránkozó hangon, midőn a mentési munkálatok végett a szigetre rendelt utász-katonák egy csapatja nagy buzgósággal látott neki a pompás borostyánszőnyeg s annak szomszédságában álló ritka példányú tulipánfák gyökeréről felásni a földet a védgátakhoz. — Így bár inkább ide se jöttek volna! ha nem öntötte volna el az árvíz a szigetet, mint eddig, mert hiszen így kettős a kárunk! Igaza volt. Az árvíz, meg a katonák

ásócsákány rombolása sok volt egyszerre a szegény szigetnek. Mert a derék hadfiak, akik különben fáradságot nem kimélve, arczuk verejtékével dolgoztak éjjel-nappal, bizony igen össze turtákfurták a szépséges szigetet a védgátak s árkok kedvéért. Két nap s két éjjel visszhangzott a szép Margitszigetaz utászok vas szerszámainak csattogásától; két éjen át világította meg lobogó fáklyáik vörös fénye az izgalmas éji képet. Mintha nem is a rózsák és fülemilék édes otthonában lettünk volna többé, hanem valami ostromállapotban levő erőd környékén !Mindenfelé mély árkok és magas sánczok; gyorsan dolgozó legénység s tiszti vezényszó; késő este pedig apróbb szakaszonként a pázsitra, vagy a csupasz földre — ahogy jött! — telepedett katonák, a földbe szúrt fáklya világánál fogyasztva a magukkal vitt apró pléh bográcsokból, a margitszigetifelső vendéglős, Rheinprecht konyhájának paprikás gulyáshúsát. Borzalmasan érdekes jelenet volt még az is, midőn a rohamosan növekedő ár, a főút platáncsoportjánál zúgva áttörve a gátat, irtózatos gyorsasággal hömpölygette zavaros árját a fürdőépület előtt elterülő remek pázsitszőnyegen, fel, a sziget felső vége felé. A védgátak körül szorgoskodó katonák a menekülésre intő tiszti vezényszóra egyszerre mind futásnak eredtek, de bármily gyors lábúak voltak is, a bősz elem még gyorsabbnak bizonyult, mert utolérte a menekülőket, akik aztán derékig a vízben gázolva jutottak el a fürdőház előtti magaslatra s lépcsőfokokra, ahol már a fürdő vendégeinek, külső látogatóinak és személyzetének jókora csapatja talált menedéket. Ennek kellemes ellentéteként Piros Józsi bandája mintha még nagyobb jókedvvel húzta volna a ropogós, friss magyar nótákat, a zenekar emelvényét körülözönlő árvíz közepette. Hiszen csak vigasztalni kellett a felső vendéglő verandájára csónakon, sőt termetes vasladikon iparkodó étkező közönséget! (Akik közt én is ott voltam férjemmel együtt.) A vigasztalás alkalmából nem hagyhatom említés nélkül, hogy ebből a szerepből bőven kijutott dr. Bauer Antal főherczegi udvari orvosnak, ki egyszersmind a Margitszigetjeles főorvosa is, a kinek ugyancsak meggyűlt a baja a megrémült hölgypácziensek idegeskedésével. De volt neki ennél súlyosabb föladata is, mert pár ágyban fekvő betegét ugy a felső, mint az alsó szigeten — foglyul ejtette az ár. Ezek aztán igazán rászorultak a mediczinák mellett a törhetetlen humoru orvos szeretetreméltó biztatására, hogy hiszen nem történhetik ott baj, ahol három század katonaság őrzi az embert! Emberéletben, hála az Égnek! nem esett kár, de sajnos, a nagy erődítési munkálatok csak arra szolgáltak, hogy — mint a főkertész megjegyezte — komplikálják a helyzetet. Mert a magas védgátakon átcsapott a szennyes vízár, egy-két napra megakadt köztük, még mocskosabbá válva a sánczokról levált sártól. Midőn e sorokat irom — aug. 8-án, — a vízállás elérte tetőpontját. Az embermagasságú vas lámparudaknak csak az üvegje látszik ki a vízből; a fürdőházat környező magas töltés, a vendéglő verandája, sőt még a kis szálló földszinti szobái is mélyen víz alatt állanak. Aug. 10-én mi is az előszobába hajtott ladikon juthattunk el a hajókikötőig. Később meg kellett szüntetni a szigetre a gőzhajó közlekedést is, mert többé nem tudnak kikötni. Az öles magasságra fölebb emelt hajóhidat a kikötővel együtt elnyelte az ár! De ha a Margitszigetez idő alatt nem volt is egyéb szürke hullámszemfedő alatt szunnyadó halottnál: biztosra vehető, hogy ez a halál nem végleges s hogy néhány nap alatt új életre kel s újra felölti ékes virághimes köntösét mindnyájunk, a magyar székesfőváros, valamint az egész ország nagy örömére; mert csak az tudja, a ki, mint én is, már többször látta, mily gyorsasággal távolítják el ott a vízáradások nyomait, mintegy varázsütésre helyrehozva a kárt s a Margitsziget előbbi bájosképét." 

                                     Ábrányiné Katona Klementina. 

Szent-Margitsziget.

Az elmúlt öt év a fejlődés újabb folyamatát jelenti a Szent-Margitsziget történetében. Ebbe az időszakba esik a feltöltési és partbiztosítási munkálatok befejezése. A feltöltés eredményeként a sziget területe mintegy 60 holddal növekedett. A munka utolsó szakaszát az 1925. évben végeztük el. E befejező munka folyamán a Dunából kotrott 90.000 m3 anyaggal feltöltöttük a szigetnek mélyen fekvő részeit és 900 m. hosszban a partot (a budai oldal felőli legalsó szakasz) kőburkolattal láttuk el, az eredeti tervtől eltérően oly módosítással, hogy e partnak a Duna O pontja felett -j- 6 m. magasságon levő padka fölötti partot, eltérőleg a többi part kiképzéstől nem kővel burkoltuk, hanem gyepesítettük, ami a Dunáról nézve igen kellemes látképet nyújt.

A feltöltéssel kapcsolatban megindult a feltöltött területnek termőfölddel való borítása. Ez a művelet a keleti parton teljesen, a nyugáti parton pedig a szigetcsúcstól a strandfürdőig lett végrehajtva, a strandfürdőtől délre pedig a strandfürdő bővítésére szánt terület kihagyásával egy hatalmas gyepterület létesült, amely egyaránt alkalmas látványos felvonulások tartására és sport céljára. Ezzel a munkálattal egyidejűén a meglevő park is lényeges átalakításon ment keresztül, új kerti útak létesültek, amelyek összhangban vannak a feltöltött terület rendezésével. A régi park átalakításával egészen új és meglepő szépségek tárulnak a sziget látogatói elé. Ezzel egyidejűleg a sziget belső területén (mintegy 15.000 m2) a szintet is, árvízvédelmi szempontból 60.70 cm-rel magasbították. 

LÁSD: Fővárosi Közmunkák Tanácsa hivatalos jelentései 1923-1927 (Budapest, 1928)X. Szent-Margitsziget

Következésképpen, az Óbuda látképeken, a kiemelkedően magas vízálláskor látott sziget, nem a Margitsziget! 

Főtér=Sziget

Immár teljesen biztosak lehetünk abban, hogy Óbuda hadmérnöki rajzain nem a Margitszigetet látjuk, mert az a középkori látképeken azért nem látható a helyén, mert a Kis-jégkorszak hatására, a Duna áradása teljesen elborította. Zichyék majorsági központja ezen a szigeten jött létre, amit Boldogasszony szigetnek hívtak, a középkori Révjenő-Újbécs területén. Történészeink hamis Óbudája valójában a szigeten lévő romemlékek, amit félreképezve és elvakultan, Óbuda város épületeinek fantáziálnak még napjainkban is csak azért, hogy a római Aquincum területére erőltessék, és a római városból kifejlődőnek ferdítsék Sicambria-Buda Vetus városát, ami valójában az árvizektől védetten, a csillaghegyi Rókahegyen és hegyoldalban létezett.   

                                       Egyed Zoltán Sicambria-Óbuda Piliskutató Csoport